Érdekes dolog ez a tánc! Persze most nem arra gondolok, ahogy a diszkóban “csörgünk” (ezt vajon megértik a mostani fiatalok, vagy generációs szakadékot képez? Nem, itt azokra a táncokra gondolok, amelyet partnerrel folytatunk. (Milyen szép kifejezés az, hogy “társas” tánc! )
A tangóban, mint társas táncban, fontos a partner. Mindenki tudja: ennél az improvizatív táncnál vezető (leader) és követő (follower) szerepet töltünk be – hagyományosan a férfi vezet és a nő követ. Amikor elkezdünk tanulni tangót, akkor mindenki észreveszi, hogy sajnos a szerepek betöltéséhez szükséges idő nem egyforma: a férfiak nehezebben tanulnak, lassabban jutnak előre a technikák, formák, szekvenciák megértésében, mint a hölgyek. De ez egy idő után megfordul, vagy megfordulhat! Ha nekünk, férfiaknak, sikerül a dolgok mélyére látni és megérteni, hogy mit-miért csinálunk, akkor több olyan esszenciaszerű, “alap”elvet is megértünk, amellyel egy új folyamatot, vagy módszert nagyon könnyen elsajátíthatunk.
A hölgyek számára ez már nem lesz egyértelmű: ők érzéseken keresztül visszacsatolnak a férfinak, hogy a szándék és a megvalósítás mennyire korrelál. (Ezt a mondatot látva inkább azt gondolom, hogy a korrodál lenne a megfelelő szó – kiderül miért.) Az már csak érdekesség, hogy a követés szóban benne van a “kő”… (a trollkodók most erőre kaphatnak: a magyarban a kő az angolban a fának felel meg, lásd: “follower”.)
Szóval szépen megvannak szerepek, és általában ez úgy csapódik le sokévi tánc után, hogy a férfi az úr, a nő pedig a robot. Hogy ez mennyire így van arra példa, hogy egy hölgy tanítványunk megkérdezte: mit tegyen, hogy ha nem akar valakihez közel kerülni, de ne is bántsa meg az illetőt! Pedig olyan “kézenfekvő” a válasz: a kezével akadályozza meg, hogy a partner közelebb kerüljön. De ez a példa is jól szimbolizálja, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a követő is egy különálló, hús-vér személyiség, akinek vannak saját elgondolásai, saját önálló érzései. (Utóbbit megkérdőjelezem: lehet-e hatás nélkül érezni valamit? Amennyiben nem, úgy nem tiszta a “saját” érzés fogalma….)
Szóval, azt gondolom, hogy a táncban sokkal jobb lenne lecserélni a vezető-követő fogalompárosítást. Inkább a partnerségre kellene helyezni a hangsúlyt, egymás ismeretére, vagy megismerésére. Vagy csak arra, hogy a táncunk tud-e úgy működni, mint a mindennapi kommunikációnk (bizonyos embereknek ezt kifejezetten nem ajánlom – gondolva azokra, akik kommunikáció címszó alatt a vezetés közbeni folyamatos, véget nem érő szitkozódás művészetét gyakorolják…). Pl. egy kapcsolatban is lehet tudni, hogy ki hozza általában a döntéseket, de nem lehet azt mondani, hogy ezek független döntések, vagy ha igen, akkor az a kapcsolat nem működik jól. Ez nem csak toleranciát, empátiát jelent, hanem a tevékenységek dinamikus elosztását: ha nem pakolta el a tányérokat maga után a párom, akkor majd én elteszem – “semmi gond”, és ha pl. nem viszem le a szemetet, akkor ő sem veti a szememre, hogy “már megint nem vitted le, hát hiába beszélek neked???” – hanem megcsinálja.
Hiszen a partnerségnél nem az a lényeg, hogy ki-mit csinál, hanem, hogy partnerek vagyunk (“part”, tehát “része” valaminek és vigyázat: ha már nem működik a dolog, akkor ott vagyunk, ahol a “part” szakad! (Ez utóbbi nem komoly!)
A táncban is valami hasonlót kell tennünk, hogy ha társastáncról beszélünk. Partnernek lenni, benne, és nem várni a másiktól, hogy valamit megtegyen, hanem kiegészíteni azt, segíteni a hibáit. És ha valami nem működik, azt elengedni, mert a tánc csak tánc, és kérem, hogy hanyagoljuk azt, hogy “a tangó az élet a táncparketten”, mert ettől feláll a (nemlétező) szőr a hátamon, ahogy gondolnak erre a fogalomra, utalva ezzel arra, hogy akivel jól tudsz táncolni, azzal jól ki is jöhetsz. Nos ezek az emberek elfelejtik azt, hogy időben (és térben?) is változik a személyiségünk. Vagy csak az ízlésünk! Amire eddig rá sem tudtam nézni, az lehet, hogy holnaptól már a kedvenc ételem! Vagy régebben egy énekes számát “eltekertem” a rádión (generációs szakadék ez is), ma pedig kifejezetten sokat hallgatom!
Ezek nem egyedi esetek! Tartsuk fenn az esélyét annak, hogy bármikor megváltozhatunk (és persze annak is, hogy nem!)
Ugye, hogy érdekes dolog ez a tánc! 🙂